Háborús viszontagságok.

(Hetven éve történt)

 A 2. magyar hadsereg Don-kanyarban elszenvedett vesztesége emberben 147.971 fő, anyagi felszerelésének pedig 80%-át vesztette el. Ez után a hatalmas katonai vereség után már szó sem lehetett többé arról, hogy a magyar csapatok mint számottevő harcoló erők működjenek tovább a németek oldalán. A keleti fronton csak kis létszámú magyar megszálló erő maradt. A háború további alakulását döntően meghatározta, hogy Olaszország 1943. szeptember 8.-án kilépett a háborúból. A katonai helyzet további romlását fokozta, hogy 1944 tavaszára a szovjet hadsereg elérte a Kárpátok előhegyeit, s ezzel Magyarország-Németország számára gazdaságilag, politikailag és stratégiailag, mint fontos „hátország”veszélybe került. Ezért Németország időben felkészült az esetleges magyarországi kiugrási kísérlet megakadályozására. Számottevő magyar hadsereg hiányában Magyarország nem szervezett ellenállást, bár tudott a készülő hadmozdulatokról. Ezzel lehetővé vált, hogy március 19-én a német hadosztályok ellenállás nélkül foglalhassák el hazánkat.

A hadműveletek 1944 március 19-én hajnali 4 órakor kezdődtek el. Zágráb felől két hadosztály, Bécs körzetéből két páncélos hadosztály, Krakkó térségéből egy motorizált hadosztály nyomult be Magyarország területére. A Zágráb térségéből benyomuló 24. páncélos hadosztálynak a Balaton környékét, a 25. páncélos hadosztálynak a Dunántúl déli részét kellet megszállni. Bécs körzetéből a 16. SS páncélgránátos hadosztály, a Viking SS páncélos hadosztály, Krakkó térségéből, a 999. nehéztüzér hadosztály támadott. Feladatuk volt a Dunántúl többi részének megszállása, majd együttes erővel előrenyomulva az ország többi területének elfoglalása.   

A családunk és Kisbér lakossága által megtapasztalt első háborús esemény a német katonai megszállás volt 1944 március 19-én. Aznap hajnalban harckocsi fedezettel mintegy négyezer német katona szállta meg községünket. A ménes katonai vezetése már előzetesen tudott erről. Ezt bizonyítja, hogy a parancsnokság napokkal a megszállás előtt homokzsákokból géppuska-állásokat létesített a községbe vezető utak mentén és a központban. Szerencsére tűzharcra nem került sor. A németek ellen kivezényelt, néhány kézigránáttal felszerelt katonáink mind elpusztultak volna.

Reggel iskolába menet kíváncsian bámultuk az utcákon cirkáló német harckocsikat. Hazafelé jövet már azt láttuk, hogy a Zsinagóga mellett hatalmas máglya égett, német katonák tüzelték a zsidó templom tóratekercseit, könyveit, berendezéseit. Utána a Zsinagógát raktárnak használták a németek. A megszállást követő évben, a háború végéig állandóan tartózkodtak főként zsidó házakban és üzlethelyiségekben beszállásolt német katonák Kisbéren.

A megszállás után a németek legfontosabb követelése Magyarország zsidótlanítása volt. Német nyomásra április 7-én a belügyminisztériumban értekezletet tartottak, amelyen a belügyminiszter képviseletében Baky László állam titkár vett részt. Az értekezleten a hírhedt Eichmann csoporttal tisztázták a zsidóság gettóba tömörítésének és deportálásának feltételeit, amelyek szerint az akcióban részt vesz a rendőrség, a csendőrség, a pénzügyőrség és a városi, illetve a községi elöljáróság. Ezeket az állami szerveket az Eichmann komandó irányítja. A zsidótlanítási szervek között az összekötő szerepet Ferenczy László csendőralezredes látja el. A táborok őrzését a csendőrség végzi.

 Április 16-án rendelet jelent meg a zsidók vagyonának elkobzásáról. A zsidó boltokat április 21-én zár alá helyezték, árukészletükről pontos leltárt készítettek, majd a készletek kiárusításával keresztény kereskedőket bíztak meg. Ezt követően hamarosan megjelent a hírhedt 6161/1944. számú rendelet, mely szerint „ a zsidóságot nemre és korra való tekintet nélkül a kijelölt gyűjtőtáborokba kell szállítani.  Városokban és nagyobb községekben gettókban nyernek elhelyezést…” A rendeletet a magyar csendőrség hajtotta végre.

Kisbér környéke zsidó lakosságát 1944. május elején három gettóba zsúfolták össze. A gettók a Komáromi út 7-9 szám alatt, Weizner és Kohn kereskedők házában; a Széchenyi utca 43 szám alatt a Haas és Mádi fatelepen és a téglagyárban voltak.  Legrosszabb körülmények közé a téglagyáriak kerültek, akiknek napi normában téglát kellett vetniük. Ma is szinte látom azt a kis megtört, vézna öregembert, amint felgyűrt nadrágszárral, mezítláb gyúrja a ragacsos agyagot.

A három gettó lakóit június elején a „ Haas és Mádi fatelepre” gyűjtötték össze. Itt napokig a szabad ég alatt, embertelen körülmények között vártak az elszállításukra. Bevagonírozásuk előtt mindenkit meztelenre vetkőztettek. A talált értéktárgyakról a helyi vám és pénzügyőrség megbízottja pontos leltárt készített.

Az ezután történtekről hadd idézzem az A-23384. számú kisbéri származású fogoly visszaemlékezését:

„…június elején mindenünktől megfosztottak bennünket, csak egy hátizsákunk maradt, és így masíroztunk végig Kisbér utcáján szuronyos csendőrök díszkíséretével a vasútállomás teher-rakodó oldalára, ahol marhavagonokba zsúfolva, bezárva, elvittek Komáromba, a Monostori erődbe. Itt a puszta földön feküdtünk, öregek és gyerekek. Június 15-én marhavagonokba zsúfolva, bezárva egy szem ennivaló és víz nélkül elindítottak bennünket a végső útra, június 17-én érkeztünk Auswitzba. Itt elválasztottak szeretteinktől, mindenünktől, az egész dicső kisbéri zsidóság zeneszó mellett masírozott a gázkamrába. Köztük az én  drága jó édesanyám, 47 éves volt. A nők közül akkor még életben maradt: Lengyel Éva, Lengyel Ibolya, Faragó Zsuzsi, Darvas Teri, dr. Fridmann Samuné, Kálmán Teréz, Radóné Beregi Róza, Fleiscmann Böske, Fleishmann Manci, Krammer Dudus, Krammer Rozália, Weizner Magdolna. Ami itt várt ránk, az leírhatatlan. Dante pokla mennyország hozzá képest. Kopaszra nyírtál a hajunkat és leborotválták a szőrzetünket, dobtak egy ablakból egy rongy ruhát ez volt az egész öltözetünk a cipőnket meghagyták. Körülbelül három hét után elvittek a Krakkó mellett lévő Plasowba ott egy kőbányában dolgoztunk. Augusztusban újra bevagoníroztak  és visszavittek bennünket Auswitzba. Mindenkit a gázkamrába vittek, mi is egész éjjel meztelenül vártuk a halálunkat, de oly gyorsan jöttek a transzportok, hogy nem győzte a gázkamra és az égetőmű, így maradtunk életben. Ekkor tűnt el közülünk Faragó Zsuzsi és Darvas Teri. Ekkor naponta húszezer embert vittek a Gázkamrába. Talán október volt, válogattak sosem tudtuk, hogy hova visznek, gázba e vagy az életbe. Elvittek bennünket Oberalstadtba egy textilgyárba, itt dolgoztunk talán januárig, innen elszállítottak Halbstadtba szintén textilgyárba. Tele voltunk  fejtetűvel, ruhatetűvel, lapostetűvel. Munka után kötelező volt egy órát egymást tetvészni. Május 8-án sorba állítottak bennünket és mondták, hogy vége a háborúnak, szabadok vagyunk, mehetünk haza. 1945 júliusban jöttem haza (ez nem jó kifejezés) Kisbérre. Sem enni, sem lefeküdni nem volt hol. Egy zsidó sem volt még (otthon) Kisbéren. Örök hálával tartozom Lachmann szabó mesternek és feleségének, hogy pár napra befogadtak és enni adtak. Ezen kívül senki sem segített semmivel..”

A kisbéri zsidó áldozatok számát nem sikerült pontosan megállapítani, ugyanis még ma sincs mindenki hivatalosan eltűntté nyilvánítva. Adataink szerint mintegy 86 személy halt meg az auschwitzi haláltáborba, kivétel nélkül nők gyermekek és aggastyánok. Mindössze nyolc, felnőtt nő élte túl a gázkamrát. Kisbér társadalma csak a háború után, tőlük értesült szomorú sorsukról.

A német megszállás után, hamarosan megkezdődött Magyarország nagyobb városainak bombázása. A Kisbér feletti légtérben a 15. amerikai légi hadsereg és a brit 2o5. bombázó csoport számára igen fontos légifolyosó húzódott, ezért éjjel-nappal szinte egymást érték a bombázó kötelékek. Felettünk gyakran a magyar-német és az angol-amerikai vadászgépek között dúlt a légi csata.

Az első nagyarányú bombatámadás 1944.április 13-án a győri vagongyárat érte. Ez a nap örökre emlékezetes marad számomra. Reggel 9-1o óra körül, déli irányból több hullámban bombázókötelékek húztak el felettünk, majd rövid idő múlva Győr felől távoli morajlás hallatszott és nyugaton vörös lett az ég alja. Tizenkét óra körül érkezett a hír, hogy a repülőgépüzemet porig rombolta a bombatámadás, rengeteg a sebesült és a halott. El lehet képzelni rémületünket, hiszen édesapámat 1943 közepén munkaszolgálatra* bevonultatták a győri vagongyár repülőgép üzemébe, s  aznap reggel, több kisbéri munkással együtt munkába ment. Délután négy óra körül, sok ember gyűlt össze a buszmegállóban, mindenki a hozzátartozóját várta. Édesanyámmal együtt mi is ott szorongtunk a tömegben. Hosszú, idegtépő várakozás után, megérkezett az autóbusz, apám és néhány munkás azonban  nem. Kétségbeesett érdeklődésünkre senki nem tudott apámról hírt adni. Mi gyermekek anyámmal összeborulva kétségbe esetten sírtunk. Édesapám kb. éjfél körül holt fáradtan, porosan érkezett haza. Mint elmondta, a légiriadót követően olyan gyorsan érkeztek az első bombázógépek, hogy már nem volt idejük az óvóhelyre menni (szerencsére, mert azoknak nagy része megsebesült vagy maghalt), ezért az üzem és a Kiskúti erdő közötti szántóföldre menekültek. Apám egyik barátjával egy barázdában feküdt, amikor a szőnyegbombázás bekövetkezett. Ő ekkor a légnyomástól elvesztette öntudatát, s hosszú ideig bolyongott a halottak és a sebesültek között, mire észhez tért, és elindult haza. Csak egy hét múlva derült ki, hogy barátját halálos találat érte. Több sikertelen újraindítási kísérlet urán, végül a vagongyárat a németországi Kematenbe telepítették, itt kerültek apámék amerikai fogságba.

*Téved az aki úgy gondolja, hogy csak zsidó munkaszolgálatosok voltak. Magyarországnak az I. világháború után 1933-ig nem volt hadserege, ezek az érintett hadköteles korosztályok nem kaptak fegyveres szolgálatra kiképzést. 1943-ban 50 éves korig minden férfit behívtak munkaszolgálatra. Azokat akiknek szakmája volt szakszolgálatra osztották be, a szakma nélkülieket védelmi munkálatokra vették igénybe. A rendelet értelmében ugyanolyan elbánásban részesültek, mint a fegyveres szolgálatra beosztottak. 

Kisbért az első bombatámadás 1944  április végén érte. Éppen iskolából igyekeztünk hazafelé, amikor hatalmas robbanások közepette megremegett alattunk a föld. A bombák nagy része a vasútállomás környékére hullott, de jutott belőle iskolánk mellé is. Egy-egy bombatölcsér átmérője kb. 8-1o méter lehetett. A bombatámadás után iskolánkban a tanítás még egy hónapig folyt, végül a foglalkozásoknak az egyre gyakoribb harci események vetettek véget.

Ekkor már a frontról aggasztó hírek érkeztek és hamarosan megkezdődött Komárom-Kisbér-Balaton között az un.”Klára” védelmi vonal kiépítése. Az erődítési munkákhoz kirendelték a település apraját-nagyját. Két személy részére napi 16 fm. lövészárok ásását szabták ki. Anyám helyett öcsémmel mi vettünk részt a munkálatokban.

Hamarosan megérkezett hozzánk a déli megyékből az első menekültáradat. A menekültek egyik gyűjtőállomása Kisbér volt, itt gondoskodtak az étkeztetésükről és elszállásolásukról. Az ehhez szükséges felszereléseket a zsidók hátramaradt holmijából biztosították. Ugyancsak ide menekítették a mezőhegyesi ménest is. Kisbéren működött továbbá a magyar német ajkú lakosság kitelepítését intéző német parancsnokság (Richesführer SS Volksdeutsche Nitterstelle SS sonder kommandó).  A kitelepítéshez itt biztosították a vagonokat, az élelmiszert és egyebeket.

Október közepén a német hadvezetés időben felkészült Horthy kiugrási kísérletére és a nyilas hatalom átvételére. A szeptember 12-től Kisbéren tartózkodó 24875 számú német alakulat mellé, október 13-án városunkba vezényelték a 12299 számú egységet, parancsnoka Hans Heinrich A beszállásoláshoz a zsidók hátrahagyott bútorait vették igénybe. Horthy proklamációját a ménes tiszti és tiszthelyettesi kara nagy megnyugvással fogadta. Emlékszem délután mindenki a rádió mellett ült és az események folytatását várta. Szálasi puccsszerű hatalomátvétele után október 16-án a helyi nyilaspárt fekete ruhás, felfegyverzett járőrei cirkáltak az utcán. A lakosság azonban nem vette komolyan, jobbára megmosolyogta őket.

Városunkban már 1938 óta működött Nyilaskeresztes párt. Alapítója, Szukenyik Gyula, eredeti foglalkozását tekintve malomépítő volt. Feleségével 1932-ben költöztek Kisbérre, s itt illatszer és fotó szaküzletet nyitottak. A párt tagsága kivétel nélkül szegény sorsú napszámosrétegből és az iparos segédek köréből verbuválódott. A párt alakítását megkönnyítette, hogy a napszámosok közül 1938-ban nagyon sokan szerződtek Németországba idénymunkára. Ezek hazatérve magukkal hozták a nemzeti szocialista eszméket. Székházuk az iskola közben volt, innen költöztek 1944 október 17-én a nagyvendéglő melletti épületbe, s itt őrszobát rendeztek be. A lakosságra jelentősebb befolyásuk nem volt. Vezetőjük ekkor már egy helybeli napszámos, akit mindenki elég szűklátókörű egyénnek tartott. A pártszervezetet, „családi vállalkozásban” (felesége a nő-, fia az ifjúságvezető) irányították.

Komolyra október végén fordultak a dolgok, amikor Pálmai József főjegyzőt, Somogyi Antal plébánost, Kiss Péter állomásfőnököt és több szociáldemokrata és kisgazdapárti vezetőt letartóztattak és internáltak. Pálmai, mint kormányhű köztisztviselő azzal haragította magára a nemzeti szocialistákat, hogy 194o júniusában határozatot terjesztett a község képviselő -testülete elé, amelyben tiltakoztak Hubay Kálmán és Vágó Pál nyilaskeresztes képviselők „nemzetiségi” törvényjavaslata ellen. Másrészt, mint humánus ember igyekezett a gettóba zárt zsidóság sorsán enyhíteni. Már júniusban megindították a támadást ellene, névtelen levélben feljelentették. Ennek alapján az alispán vizsgálatot rendelt el.  A főjegyző korrekt módon a vizsgálat befejezéséig kérte áthelyezését, s ennek alapján ideiglenesen Gútára helyezték. Vesztére azonban a képviselő-testület kiállt mellette, és visszahelyezték Kisbérre. Így kerülhetett sor letartóztatására. A letartóztatott egyéneket 1944. október 27-én a komáromi Csillag-erődbe szállították. Kiss Péter állomásfőnök hamarosan kiszabadult, ugyanis lefogása után értesítést kapott, hogy egyetlen fia a Kárpátoknál partizángolyótól hősi halált halt. Erre való tekintettel szabadon engedték. A szociáldemokrata, kisgazda és kommunista gyanús egyéneket, Vasetz Gyula kivételével a dunaszerdahelyi internáló táborba vitték. Vasetz Gyula részt vett a Tanácsköztársaság eseményeiben, ezért a megtorlás elől Párizsba menekült. Csak közvetlenül Franciaország német megszállása előtt tért haza, így mind a németek, mind a nyilasok számára igen fontos politikai fogoly volt. Pálmait több fogolytársával együtt 1944. december 16-án bevagonírozták és Dachauba vitték, onnan a buchenwaldi koncentrációs táborba került, ahol 1945. február 15-én meghalt. Somogyi Antal plébánost, több sorstársával együtt, gyalogmenetben Sopronkőhidára terelték, amikor Győr környékén egy csendőrtizedes kilökte a sorból, hogy menekülhessen. Nyúl községbe menekült, s felvette a kapcsolatot a győri Szentháromság kórház belgyógyász főorvosával, Nyári tanárral.  Ő bújtatta mint beteget a háború végéig. Vasetz Gyulának nem volt ilyen szerencséje. Ő is a dachaui koncentrációs táborba került és valószínűleg ott halt meg, azonban a mai napig nincs holttá nyilvánítva.

Mint látható október végén már gőzerővel dolgozott a nyilas Nemzeti Számonkérő Szék, aratott a halál. Szálasi hűséges szolgálatára minden katonatisztnek, minden vezetőnek kötelezően fel kellett esküdni.

Szálasi kötelezettséget vállalt 341ooo 16-21 éves férfi Németországa telepítésére. Egyesek, hogy az elhurcolást elkerüljék, önként jelentkeztek a Kisbéren tartózkodó 7. rohamtüzérosztályhoz, vagy beálltak nyilas pártszolgálatosnak. Az 1923-29 között született, levente korú fiatalság nagyobb részének nyugatra hurcolásában a helyi Nyilaskeresztes Párt jelentős szerepet vállalt (Mielőtt az útnak indításukra sor került, a párt községvezetőjének  felszólítására 27 szegény sorsú, főleg alsónemüvel el nem látott leventét a zsidók hátrahagyott holmijából szereltek fel) A kisbéri leventéket 3oo főt, 1944. december 25-én gyalog indították útnak Bábolna-Győr-Hegyeshalom útvonalon Németországba. Csomagjaikat, három Kisbérről kirendelt lovas kocsi szállította. December 31-én érkeztek az országhatárhoz, közben több leventecsapat csatlakozott hozzájuk, s létszámuk mintegy 15oo főre emelkedett. Parancsnokuk, Bakay alezredes volt aki a határ elhagyása előtt beszédet mondott, majd levett sapkával elénekelték a Szózatot (Már aki a sírástól énekelni tudott). 1945. január 8-án St Pöltenben szálltak vonatra, majd Pilsen-Eger-Regensburg-Augsburgon át január 13-án érkeztek Kaufbeurenbe, ahol a repülőtéren, egy barakktáborba helyezték el őket. A barakkok rettentően tetvesek voltak, így az egész csapat azonnal megtetvesedett.  A leventéket beöltöztették kékszínü német katonaruhába. SS Helfer igazolványt kaptak, majd február 14-én 2oo-as csoportokba különböző repülőterekre szállították és légelhárításra képezték ki őket. Április végén estek hadifogságba, és a kisbériek közül többen a Bad Aibling-i fogolytáborba kerültek. Itt 12oooo foglyot zsúfoltak össze. Napi élelmük fél liter leves és 8 dkg kenyér.  A csonttá lesoványodott társaságot, június 1o-én Münchenbe vitték romeltakarításra.  A legyengült leventék közül, akik nem bírták el a lapátot, azokat súlyosan megverték. 1946. április 1o-én érkeztek haza a komáromi Igmándi erődbe. Voltak, akiknek Németországban sikerült megszökni, azok csak 1948-ban kerültek haza szibériai hadifogságból.

A front közben elérte Dunántúlt és a szovjet csapatok november 26-án Baja és Apatin között átkeltek a Dunán. A veszélyes hadihelyzetre való  tekintettel a kisbéri valamint a mezőhegyesi és bábolnai ménesek értékesebb lóállományát Németországba szállították. A kisbéri ménesből 1944. november 3o. és december 5. között  három szerelvénnyel összesen 28o lovat, 7 törzsmént, 145 anyakancát, 55 évjárati méncsikót, 63 évjárati kancacsikót, 1o szopóscsikót  szállítottak ki a bajorországi Donauwörthbe és Bergsettenbe. Visszamaradt Kisbéren 33o db. A második szerelvénnyel menekült Párvy Adolf Iván  ménesparancsnok és barátomék. Hosszú viszontagságos út után ( közben a szerelvények elöl két mozdonyt kilőttek)  december 11-én érkeztek Dónauwöthbe, ahol egy üres ménesbe helyezték el az állományt. A telep vezetője egy német ezredes volt. A három ménes személyi létszáma a családtagokon kívül 14o-15o főből állt. Az amerikai hadsereg április 24-én érte el a telepet és rövid aknatűz után a közeli erdőből több páncélos tört elő. A védelemre berendezkedett németek hamarosan  megadták magukat Így kerültek a mieink amerikai fogságba. Rövidesen amerikai parancsnokot J.P. Owens kapitányt nevezték ki a ménesek élére.

A háború befejezése után a három ménes parancsnoka utasítást kapott, hogy a legjobb 15o tenyészkancát és a hozzátartozó törzsméneket válogassák ki, mert rövid időn belül visszaszállítják Magyarországra. A kiválasztott lovak közül Owens töröltette a mezőhegyesi állományt, így a listán 1o8 ló maradt: 78 db kisbéri és 3o db bábolnai. A listán nem szereplő lovak közül 526 db-ot a német gróf Pappenheim Max és báró Staufenberg amerikaiknak tett javaslatára 2-6oo márkáért eladták a német gazdáknak. A vételárat a „Magyar Állam” javára a Bajor Bankban fizették be. Szerencsére az eladott lovak minden adatát, a tilalom ellenére, Lomniczi Béla kisbéri, Reisz János bábolnai és Szemerényi Lajos mezőhegyesi törzskönyv-vezetők pontosan feljegyezték. Ez mentette meg a méneseket a teljes pusztulástól. Ugyanis amikor diplomácia úton megindult a kihurcolt lovak visszaigénylése, a Budapesten székelő amerikai megbízott közölte, hogy minden lóról angol nyelven „Claimeket” kell kiállítani, amelyben közölni kell a színét, korát, nemét,  égetett bélyegeit és tartózkodási helyét így kerülhetett sor később 1947. január 3-án 274 db, október 1o-én 174 db. 1948. január 6-án újabb 23o db összeszedésére  és Magyarországra visszaszállítására. Az előzőleg kiválogatott, legjobb 1o8 db  lovat a ménesvezetők legnagyobb megdöbbenésére 1945. október 7-én Brémába behajózták és az Egyesült Államokba szállították. Ezekből egy sem került vissza.

Kisbéren a megüresedett istállókat részben a magyar hadsereg hadtápja raktározás céljára, részben a német hadsereg harckocsi javító szolgálatra vette igénybe.

November 30-án a Duna–Tisza közén előre törő 2. Ukrán Front csapatai megközelítették Budapestet, ezért a város védelmére berendezkedett Fretter-Pico hadseregcsoport táviratban a következő utasítást kapta:

„1. A Fűhrer parancsára Budapest városát az utolsó házig védeni kell.

2.Budapest harcparancsnokává Vinkelmann ss-Obergruppenführert nevezte ki.”

Budapest erőddé nyilvánítása azt a célt szolgálta, hogy a döntő ütközeteket Magyarország területén vívják meg, megkímélve ezzel Bécset és az osztrák városokat a rombolástól.

Budapest bekerítése december 20-án fejeződött be. A bekerítés igen érzékenyen érintette a német- magyar hadvezetést. 180000 főnyi német és magyar haderő szorult a szovjet csapatok gyűrűjébe.

Miközben Budapest védelméért folytak az ütközetek, a szovjet csapatok előnyomulásának útjában állt a Székesfehérvár körzetében kiépített un.”Margit” védelmi vonal. A védelmi rendszer Várpalota-Visegrád közötti szakaszán a német alakulatok mellett a VIII. magyar hadtest hadosztályai súlyos harcokat vívtak a szovjet 2. Ukrán Front bal szárnyán harcoló 4. gárdahadsereg csapataival. A szovjetcsapatok december 23-án 100 km. szélességben áttörték a Margit-vonalat és Dunaalmás-Mór térségéig nyomultak előre.

Ekkor már a magyarok közül sokan felismerték, hogy a németek a háborút elvesztették, és a magyar katonák a német csapatok utóvédjeként pusztulnak. Sokan nem akarták egy vesztes háborúért vérüket hullatni, tömegessé váltak az átállások a szovjet csapatokhoz, a szökések, dezertálások. Ezért a német Dél Hadseregcsoport Parancsnokság utasítására, az átállások megakadályozására a magyar csapatokat a német alakulatok közzé, azok alárendeltségébe osztották be. A leharcolt magyar csapattesteket kiképzetlen ,fegyver és felszerelés nélküli leventékkel kívánták feltölteni. Simon László a huszárhadosztály vezérkari főnöke erre nem volt hajlandó, elkeseredésében inkább öngyilkosságot követett el. Búcsúlevelében arról irt nem tudja lelkiismeretével összeegyeztetni, hogy fegyverzet és felszerelés nélkül zavarja vágóhídra az embereket. Főbelőte magát, de nem halt meg. Súlyos sebesülten szállították a bakonysárkányi Vértesy kúriából a kisbéri kisegítő katonai kórházba, ahol három napi szenvedés után meghalt. Holttestét a kisbéri Felsőtemetőben a kápolnával szemben temették el.

A  Vezérkari Főnökség utasítására a visszavonuló csapatok felfogására  Komárom-Kisbér-Balatonfüzfő között egy záróvonalat rendeltek el. A  rendelet szerint a szökevénygyanús egyéneket le kellett tartóztatni, és hadbíróság elé állítani. A németek felett a német- a magyarok felet a magyar hadbírók ítélkeztek. Az Erdélyi tábori csendőr századot a „Hőhere ss und Polizei-führer in ungarn” német rendőrezred irányítása alá rendelték. Az útelágazásoknál az igazoltatásokat a német-magyar tábori csendőr járőrök végezték.  Előfordult, hogy naponta 300-400 katonát is bekísértek a kisbéri lovardába.

 A VIII. magyar hadtest harcfegyelmet biztosító parancsnoksága Kisbéren működött. Parancsnoka Marossy csendőrezredes, aki korábban a budapesti csendőrkerület parancsnoka volt. Mellette működött az erdélyi tábori csendőrszázad, a kivégző osztag és a VIII. hadtest rögtönítélő hadbírósága. A parancsnokság a Kossuth Lajos utcai volt Takarékszövetkezet épületében volt. A kihallgatásokat a hadbírótisztek végezték, s akiket nem találtak gyanúsnak, azokat valamelyik alakulathoz irányították. A kiszűrt gyanús egyéneket a rögtönítélő bírósági tárgyalásig, Jámborék pajtájában őrizték. Mindaddig, míg két fogoly a szalmatetőt kibontva meg nem szökött. Az erdélyi tábori csendőrszázadból egy fiatal és egy idősebb személyt szállásoltak be hozzánk, akik azután március elejéig nálunk maradtak. Tőlük értesültünk erről.

A szökés után a foglyokat a kastélyba kísérték, ahol egy cselédszobát használtak siralomháznak. A kastélyban működött a VIII. hadtest rögtönítélő bírósága. Itt gyártották azokat a halálos ítéletek, amellyel egy vesztett háború katonáit az utolsó pillanatban küldték a kivégzőosztag elé. A bíróság elnöki tisztét mindig valamelyik csapattól kirendelt főtiszt töltötte be. Bardóczy és Papp századosok voltak a hadbírók, míg a hivatalból kirendelt védő, vagy Halász vagy Kővágó főhadnagy. Halász egyébként nagyon rendes ember volt, foggal-körömmel harcolt azért, hogy a bíróság halálos ítéletet ne hozzon. A tárgyalás jegyzőkönyveit Veres hadapródőrmester készítette. A bíróság nem minden esetben hozott halálos ítéletet, kezdetben többet, később már kevesebbet. Akiket nem ítéltek halálra, azokat átkísérték a csendőrlaktanyába, ahol 25 botbüntetést kaptak, majd a Hunyadi páncélos alakulathoz osztották be szolgálatra őket. Akiket halálra ítéltek, azoknak a kegyelmi kérvényét felterjesztették Marossy csendőrezredeshez, ő azonban soha nem gyakorolt kegyelmet.  A rögtönítélő bíróság ítélete után a halálos ítéletet két órán belül végrehajtották. Kisbéren 1944. december elejétől, 1945. február végéig 28 katonát küldtek a halálba. Ebből 2 cigány származású szökevényt akasztófára ítéltek. Az ítéletet bitófa hiányában a kastély udvarán, egy fán hajtották végre. 26 katonára golyó általi halált szabtak ki, amelyet a Felsőtemető mellett az erdélyi csendőrszázadból kivezényelt kivégzőosztag hajtott végre. A kivégzésekhez kivezényelték a lakosságot, így egy esetnek, amikor egyszerre hat személyt lőttek agyon, magam is szemtanúja voltam. Az akkor kivégzettek valószínű kárpátaljai származásúak voltak. A kivégzetteket a temető árkában temették el. 1945-ben kihantolták őket, és a Felsőtemető végében egy közös sírba temették el a háború névtelen áldozatait.

Kik voltak az áldozatok? A Siralomház falán néhányan otthagyták az üzenetüket:

 „Itt voltam 1945. első. hó 31.-én. Itt töltöttem a halálom előtti napot. Ártatlanul haltam meg Papp Gyula honvéd Beregböszörményi vagyok; Szöllösi Pál 1945.jan.31. napján haltam meg. Oroszlányi vagyok; Beleznay Tibor honv. 1945. II.14-én haltam meg. Győri vagyok; Zemplény Ferenc honv. 1945. II.14-én haltam meg. Tatabányai vagyok; Oláh Jakab honv. 1945. II.14 haltam meg. Aranyosi vagyok, Heves megye; Sztanó János honv. 1945. II. 22-én haltam meg. Tatabányai vagyok. Idekerültem II.21-én; Szász Kálmán honv. II.28-án haltam meg. Debreceni vagyok. Idekerültem II.27-én; Horváth Lajos honvéd 1945.II.28-án haltam meg a születésnapomon. Újvidéki vagyok „.

A sors fintora, hogy éppen azok közül, akiknek sikerült üzenetet hagyni mint később kiderült, nem mindenkit végeztek ki. Sztanó János szabadulásának körülményeiről a következőket mesélte el:

„ …kora hajnalban bejött egy szakaszvezető a cellámba. Sorkatona volt, nem csendőr. Kitámogatott és beállított egy szakasz katonához a sor végére. Nem is tudom mi történt velem. Rémlik valami, őrségen valaki kifogásolta, hogy a létszám több a bejelentettnél. Kis vita után útnak indultunk. Azt mondták hallgassak és csináljam azt amit a többiek. Vid községbe kerültem, ahol jelentkeztünk szolgálatra az ott állomásozó alakulatnál…Hallottam egy Zempléni nevű Tatabányairól, hogy ő is megmenekült valahogy a kivégzés elől.”

Valójában sokkal több halálos ítéletet hoztak, mint amiről tudomásunk van, csak akiket december és január hónapban végeztek ki, azokat visszavitték az alakulatukhoz és elrettentő példaként ott végezték ki őket.

A halálra ítélt Beleznay Tibor tárgyalásának lefolyásáról, hadd idézzem Elekes Jánosné Malomsoki Irén visszaemlékezését, aki februártól a hadbírósági jegyzőkönyveket gépelte: „A legelső jegyzőkönyv  vezetésem Beleznay Tibor győri fiúé

volt. Édesapja meghalt az első világháborúban, özvegy édesanyjával élt. Ő volt az első akit behoztak. Kérdezték miért szökött meg?

Ő azt mondta nem akart megszökni, mindenáron vissza akart menni a csapathoz, de mivel özvegy édesanyja van hazament, hogy segítse behordani a szenet. Azért ment el kéredzkedés nélkül, mert úgysem engedték volna el. Nem bocsátottak meg neki, rögtön halálra ítélték. Ez délután három óra körül járhatott. Alá is íratták vele a jegyzőkönyvet, akkor Marosy is aláírta, lepecsételte, jóváhagyta amit a hadbírók eldöntöttek. Beleznayt kiültették a folyosóra a padra és megkérdezték mi az utolsó kívánsága? Ezt mindenkitől megkérdezték. Ő azt mondta neki semmi más nincs, mint az, hogy édesanyját tuja értesíteni. Megtagadták tőle, azt mondták mást kérjen. Erre azért emlékszem, mert ez volt az első nap. Ekkor egy cigarettát kért. Adtak neki meg is gyújtották. Kb.1o perc múlva mondja Bardóczy százados: mi az? mi van itt? Ki énekel? Kimentünk, hát a fiatalember nekidőlve a falnak, szívta a cigarettát és énekelt – soha nem felejtem el-. „Bajtárs ma még tán csak öt perc az élet, öt perc és nincsen tovább…” Teljesen begolyósodott. Aztán kikísérték a siralomházba. Hogyan történt kivégzés ebből én semmit sem látta. Csak a többiektől hallottam, hogy egész úton énekelt és a többiek is ( kivégzőosztag) vele énekeltek…”

A község vezetőit erőszakkal kényszerítették arra, hogy a kivégzéseken ott legyenek. A jegyző fia erre így emlékezik:

„Apám néhai Bakó Ede, akkor Kisbér vezető-jegyzője volt, akit a nyilas tábori csendőrség parancsnoka fegyverrel kényszerített rá, hogy részt vegyen a kivégzésen.. Ma is emlékszem a jelenetre. Kossuth Lajos utcai lakásunkban megjelent a félszemű és félkarú tábori csendőrparancsnok és pisztolyát letette az asztalra. – Igy mentek akkor a dolgok.- Bakó úr döntse el, hogy melyik oldalon akar állni. A sortűz előtt vagy mögött- mondta. „

A németek mindent a hadi helyzetnek rendeltek alá. A településen keresztül vezető 81. sz. főközlekedési út Kútere patak felett átívelő hídját, már november 4-én aláaknázták. A hídőrség elszállásolására a Komáromi u.7. sz. alatti ház helyiségeit vették igénybe. A helyiségek igénybevétele körül a német és a pénzügyőr parancsnok között vita támadt. Mint az akkor felvett jegyzőkönyvben rögzítették.

„Megjelent a mai napon…egy német szálláscsináló a német véderőkhöz tartozó törzsőrmester, aki tolmács útján kijelentette, hogy Kisbér Komáromi u.7 sz. alatt levő három szoba és konyhából álló, jelenleg zsidó tulajdonból származó bútorok és egyéb háztartási ingóságok raktározására szolgáló helyiséget német katonai szállás és iroda részére igénybe veszi…Nevezettel közöltem, hogy az említett helyiségben, nyolc elhagyott zsidó lakás minden háztartási ingósága van összezsúfolva és a szállítással keletkezett károk   elkerülése végett a helyiséget, amely egyébként hivatalos zár alatt van nem áll módomban kiüríteni. Nevezett később egy nem századossal  (47o78 pfsz.) Vitovszky százados tért vissza, aki kijelentette, hogy a helyiséget felnyittatja az ő embereivel, az ott lévő ingóságokat a Komáromi u.9. sz. alatt lévő zárható színbe hordatja. Ismételt tiltakozásom ellenére az időközben odarendelt pénzügyőri közeg jelenlétében az említett helyiségeket felnyittatta és   egyes berendezési tárgyak önkényes visszatartása mellett az ingóságokat áthordatta.  A Komáromi u. 9 sz. alatt lévő másik lezárt raktárhelyiség felnyitására a jelenlévő közeget fegyveres fenyegetés mellett kényszerítette és önkényesen elvitette az ott tárolt sezlonokat, ágybetéteket és matracokat összesen 56 db-ot. A visszatartott háztartási ingóságokat leltárba vételét nem engedte meg...”

A kisbéri vám-  és pénzügyőrség 1945. március 16-án készült végelszámolásában pedig a következők olvashatók:

„ A bútor és egyéb háztartási berendezési tárgyak a később nagyszámban elhelyezésre kerülő katonaság részére, valamint menekültek részére lettek használatra kiadva, Kisbér község elöljáróságának közreműködése mellett. Ezeknek a tárgyaknak legnagyobb része nem került vissza, mert az egyes katonai alakulatok, főleg 1944. december havában az átvett ingóságok egy részét bejelentés nélkül magukkal vitték... A fenti tárgyak raktározására szolgáló helyiségeket a katonaság több esetben feltörte és fosztogatta. Ebben az időpontban a betörések a magánházakba, pincékbe stb. napirenden voltak és azt a hatóságok megakadályozni nem voltak képesek”

Bizony a háborús körülmények miatt a közbiztonsági állapotok nem a legjobbak voltak.

A  Budapest felmentésére indított német „Konrád” hadműveletek sikertelenséggel zárultak. A hadművelet mindkét fél harcerejét teljesen kimerítette, a csapatokat technikai eszközökkel és élő erőkkel fel kellett tölteni, ezért a frontvonal egy hónapra megmerevedett. A csapatok védelemre rendezkedtek be. Csak 1945. március elején indult meg az un. „Tavasz ébredése” fedőnevű német ellentámadás, amelynek fő iránya a Velencei tó –Székesfehérvár- Balaton között harcvonal szakaszra esett. Ez volt a német hadsereg utolsó támadó hadművelete. A hadvezetés Székesfehérvár térségében rengeteg páncélost vont össze.  A német páncélosok döntő többségének felvonulása a Móri-árkon keresztül a Győr- Kisbér- Székesfehérvár útvonalon történet. A felvonulás már  kezdetben elakadt, mert az előző hónapok hadmozdulatai során a harci járművek az utat annyira tönkretették, hogy a régi makadám útburkolatból semmi sem maradt.  Az utak azonnali helyreállítását a kisbéri vármegyei közigazgatási parancsnokságnak március 4-én géptávírón leadott 177/3. Hbs. sz. parancsban rendelték el. Az utak javítására a polgári lakosság 5o %-át kivezényelték. Minket a Győr-Székesfehérvár útra rendeltek ki, szálfarönköket fektettünk keresztbe az úton, szorosan egymás mellé, ezen haladtak a gépjárművek.  Egy másik csoport a Kisbér belterületén húzódó útvonalszakaszt az angolkertet körülvevő kőfal lebontott anyagából javította ki.  A munkálatok állandó légitámadások és rendkívül rossz időjárási viszonyok között folytak. Ezért nagy megkönnyebbülést jelentett, amikor néhány nap múlva beszállásolták hozzánk az útépítést irányító műszaki alakulat konyháját és konyhaszemélyzetét, s ők felmentést adtak. Nem sokáig tartózkodtak nálunk, mert a szomszéd utcából valaki rálőtt a parancsnokra. A golyó nem találta el, a házunk falába fúródott. Egy szakasz katona azonnal átfésülte a szomszéd utcát és a kerteket, de az elkövetőnek nyoma veszett. Az eset után a parancsnok biztonságosabbnak vélte a Perczel Mór utcába költözni, de raktárkészletük továbbra is nálunk maradt. Mondhatom, amíg nekünk már alig-alig jutott néhány falat az asztalra, ők bőségesen el voltak látva élelmiszerekkel.

A német VI. SS. Páncélos hadsereg (815ooember 595 db páncélos, sok ezer gépjármű) támadása a szovjet 3. Ukrán Front 26. és 27. hadseregei ellen március 6-án indult meg. A világháború második legnagyobb tankcsatájában a német erők Székesfehérvárnál áttörték a szovjet védelmi vonalat, de a támadás Cece térségében hamarosan elakadt. Ezért a német hadvezetés március 15-én felhagyott a további támadással, s a csapatok védelembe mentek át. A szovjet csapatok „bécsi” támadó hadművelete március 16-án, hajnalban egy rövid 3o perces tüzérségi előkészítés után indult meg.  A támadás során a 2. Ukrán Front bal szárnyán harcoló 46. hadsereg 18. gárdalövész hadtestének 52. lövészhadosztály Oroszlány térségében áttörte a magyar l. huszárhadosztály védelmét, majd március 18-án Bokod és Dad térségében  Császárig nyomult előre. Még ugyanezen a napon estére a gárdalövész hadtest 223. lövészhadosztálya elérte Csépet, s a harcok már a Kisbérrel közvetlen szomszédos községek határában folytak.

A veszélyesen kibontakozó szovjet áttörés megállítására a német hadvezetés Seregélyes térségéből a VI. páncélos- és II. SS. „Das Reich” páncélos hadosztályokat a Tata-Kisbér arcvonal szakasz védelmére rendelte. Kisbérre a VI. páncélos hadosztály március 19-én érkezett meg.

Kisbér ostroma ugyanezen a napon déli 12. óra körül egy heves légitámadással kezdődött. A szovjet 5. gárdarepülő-hadtest kötelékei több hullámban bombázták  a települést. A légitámadás során a lakosság közül többen meghaltak és megsebesültek. Erre a napra különösen jól emlékszem, ugyanis néhány nappal előtte értesítést kaptunk, hogy az 1929-32. évben született, levente fiatalokat Németországba viszik. A gyülekezés és indulás napját március 2o.-ra tűzték ki. Anyám március 19-én elment a községházára a nyilas községvezetőhöz, hogy felmentésemet kérje. Édesapámat ugyanis januárban a győri vagongyárral kitelepítették Németországba. Nagyanyám (mint a mesében) útravalónak éppen pogácsát sütött, amikor hatalmas robbanások közepette megmozdult alattunk a föld.

Ahogy a bombatámadás befejeződött, öcsémmel rémülten rohantunk anyám elé, amikor a gépek visszafordultak és iszonyatos géppuskatüzet zúdítottak ránk. Szerencsére mindhárman megmenekültünk. A nyilas vezetők a bombatámadás után fejvesztetten elmenekültek, így a Németországba hurcolást elkerültük. Ugyanezen a napon menekítették a ménes hátramaradt lóállományát az alkalmazottakat és családtagjaikat.  A fogatolt kocsioszlop csak Szentgothárdig jutott el, március 28-án itt kerültek szovjet fogságba.

Közben Kisbér térségében súlyos harcok folytak, ezért a német Déli Hadseregcsoport parancsnoksága az irányítást kivette a VIII, magyar hadtest parancsnoksága kezéből és Nagyigmánd- Kisbér között harcoló német II. SS „Das Reich” és a VI. páncélos hadosztályok valamint a VIII. magyar hadtest irányítását a II. SS. Páncéloshadtest-parancsnoka Bittrich SS. Tábornok – törzsére bízta. A megerősített védelmi vonal miatt a szovjet támadás lelassult, március 2o-án csupán Ete községet sikerült elfoglalniuk.

Ezen a napon szovjet repülőgépek ismét több hullámban bombázták Kisbért, ugyanakkor a Batthyánypuszta- Kishegy- Öreghegy terepszakaszon súlyos összecsapások voltak. A német páncélosok az újtelepről indították támadásaikat és a település északkeleti-délkeleti, míg a magyar csapatok déli-délnyugati részét védelmezték. A magyar csapatokat tudatosan osztották be a német alakulatok közé.  A német páncélosok a vérteskethelyi út és a székesfehérvári út között Öreghegybe vezető kimélyedt földúton sorakoztak fel, innen mindkét fontos útvonal (Tatabánya, Székesfehérvár) védelmét biztosítani tudták. és állásaikat is szabadon változtathatták. Ugyanakkor a harckocsikat nem kellett fáradságos munkával beásni, mert a mélyút kellő védelmet biztosított. Ez az oka annak, hogy a szovjet csapatoknak ezt az arcvonalszakaszt több napig tartó gyilkos harc árán sem sikerült áttörni. Március 21-én a II. SS páncélos hadtesthez tartozó 2. SS-, és 11. harckocsi ezredek a 325. rohamlöveg és 91. harckocsidandárok - szovjet adatok szerint 13o db  páncélos –Ászár-Tárkány közti szakaszon Ete irányában nagyerejű ellencsapást hajtottak végre, és visszavonulásra kényszerítették a szovjet 68. lövész- és 19 gárdalövész hadtestek csapatait. A német támadás elhárítására a szovjet 23. harckocsi hadtestet vetették be. A német és a szovjet páncélos csapatok között Kisbér határában súlyos tankcsata alakult ki.  Mivel a szovjet csapatoknak ezután sem sikerült a német védelmi vonalat áttörni a 18. gárdalövész hadtest 297. lövészhadosztály, átkarolva német VI. páncélhadosztály Kisbérnél kiépített védelmét, a nagybéri erdőn áttörve, elfoglalta Hántát és Ácsteszért, majd tovább nyomulva elérte Rédét. A szovjet csapatok áttörését a német 2. SS- és 9. SS páncélos felderítő csapatok bevetésével akadályozták meg.

A szovjet csapatokat megelőzte rossz hírük, ezért a lakosság jelentős része, főleg a lányos családok elmenekültek. A helyben maradtak a kastély és a plébánia pincéjében valamint a parkban lévő műrom (pokol) alagútjaiban kerestek menedéket. A kiürítési felszólítás ellenére mi úgy határoztunk, hogy maradunk, mert tapasztalatból tudtuk már milyen nehéz sors vár a menekültekre. A harcokat megelőzően nővérem a szomszéd lányokkal rokonokhoz Bácsára menekült. Őt biztonságba tudtuk. Mi és a környezetben lakók a mellettünk lévő ház meglehetősen gyenge pincéjében vészeltük át az eseményeket. A pincét apám és a szomszéd bácsi már jóval a harcok előtt kívülről hasábfákkal erősítette meg. Tizenöten szorongtunk a szűk helyen, üres boros hordók társaságában nyolc napig. Házunk messze kiemelkedett a többi ház közül. Néha fölmerészkedtünk a padlásra és onnan figyeltük a harci eseményeket. Mind addíg amíg a szovjet megfigyelők fel nem fedezték mozgásunkat, s iszonyatos aknatüzet nem zúdítottak ránk. A  frontvonal ekkor már olyan közel volt, hogy tisztán lehetett hallani az aknavetők torkolattüzét és az aknák süvítését. Összeborulva rémülten vártuk a becsapódásokat. Néhány robbanás után palaeső jelezte, hogy valamelyik ház találatot kapott. Később feljőve a pincéből láttuk, hogy házunk tetején jókor lyuk tátong, s a szomszéd ház tetejét telesen lesöpörte a robbanás. A német katonák többször is felszólítottak bennünket menekülésre, mi azonban tudtuk, milyen sors vár a hátrahagyott lakásokra, ezért továbbra is maradtunk. A szomszéd egyetlen megmaradt anyadisznóját a németek szemünk láttára agyonlőtték, és jóízűen elfogyasztották.

Március 23-án Kisbér határában, súlyos harcokat vívott a német VI. páncéloshadosztály  a magyar gyalogság támogatásával, a szovjet 18. gárdalövész hadtest 297. lövészhadosztályával.  A szovjet csapatoknak azonban csak Csépet és Bakonyszombathelyt sikerült elfoglalni, a német-magyar alakulatok továbbra is szilárdan tartották magukat. Március 26-án a szovjet 3. Ukrán Front 4.  gárdahadsereg csapatai Bakonybánk-Pápateszér között áttörték a német védelmi vonalat. Az áttörés kimozdította a holtpontról a 2. Ukrán Front 46. hadsereg 68. gárdalövészhadtest hadosztályait és a 2. gárda-gépesített hadtest mintegy 4o db páncélosától támogatva Nagyigmándnál szintén áttörték a német védelmi vonalat.

Ugyanakkor Kisbér szélső házainál közvetlen kézi csata dúlt. A gyalogsági lövedékek már ott fügyültek körülöttünk. Házunktól nem messze két német  királytigris harckocsi égett, sűrű korommal borítva be az eget. A parkon túl a Deák Ferenc és a Petőfi Sándor utca házai égtek, hatalmas lángnyelvek csaptak fel az ég felé. Tovább nem bírtuk idegekkel az ostromot, és elhatároztuk, hogy az éjszaka leple alatt elmenekülünk. A szomszédnak volt egy szétszedett rozzant parasztszekere, amit nagy nehezen összeraktunk, ezzel szándékoztunk a csomagokat szállítani. Mire végeztünk a munkával már közvetlen közelünkben folyt a csata, s az óvóhelyről  a fejünket sem lehetett kidugni. Öt óra körül hatalmas robbanás rázta meg a levegőt. Mint később kiderült, a német csapatok bekerítéstől tartva feladták állásukat, s felrobbantva a 81. sz. főközlekedési út Kutere patak felett átívelő hídját, sürgősen elvonultak. A magyar csapatok még egy ideig tartották magukat, aztán hirtelen csend lett.

Hosszú, idegtépő várakozás után éjfél körül egy lőporfüsttől kormos arcú vattaruhás, géppisztolyos szovjet katona nyitotta ránk a pince ajtaját és leszólt „Germáncki jeszt”? Mi rémülten értetlenül néztünk rá. Mint kiderült német katonát keresett. A szomszéd bácsi, aki az első világháborúban az orosz frontot is megjárta, oroszul válaszolta. Nincs, csak mi civilek. Erre a katona arcvonásai megenyhültek , benyúlt a pufajkakabát zsebébe egy doboz mahorkát és egy újságpapír-lepedőt vett elő.  Az újságpapírból két hosszú papírcsíkot tépett le, s barátságosan megkínálta szomszédunkat a szivarnak is beillő cigarettával. Míg élek soha nem felejtem el azt a felszabadult megkönnyebbülést, amit akkor éreztem. Egész éjszaka és még másnap is vonultak a szovjet csapatok Győr irányába. Mennyivel más volt ez a hadsereg, mint a német és magyar alakulatok. Rengeteg ember, hosszú első világháborús puskákkal felfegyverkezve. (Dobtáras PPS géppisztolya csak harcoló alakulatoknak volt.) Végeláthatatlan lovas kocsisor, a kocsi elé apró muszka lovak befogva. E végtelen kocsisort itt-ott szakította meg egy-egy első világháborúból megmaradt gyufás dobozra emlékeztető öreg  Ford tehergépkocsi

A harmadik napon már kimerészkedtünk az utcára is. Anyai nagyanyámék a másik újtelepen, a Kolozsvári utcában laktak, s mivel semmi hírt nem kaptunk felőlük, anyámmal elmentünk megnézi élnek-e egyáltalán?  Kiérve a park mellett húzódó országútra, iszonyatos látvány fogadott bennünket. Az út mentén elhullott lótetemek és a menekülők elszórt holmija hevert. Az utat és környékét, ágyúlövedékek  szaggatták fel, a park évszázados fái közül több tövestül kitépve, vagy  lövedéktől derékba törve. Az út mellett a már említett kiégett királytigris, benne csecsemő nagyságúra összeégett emberek. A Magyar utca házai közül több üszkös romokba hevert. Dédszüleim házának tornácán anyám nagybátyjának özvegye golyótól találva holtan feküdt. Az utca végén az útelágazásnál, két fiatal SS katona holtteste. Mindkettőnek azonos helyen fejlövése volt, ebből arra lehetett következtetni, vagy a fogsásba esés elől öngyilkosok lettek, vagy elfogatásuk után agyon lőtték őket. Az utca szélső házának kerítése mellé épp akkor temettek egy szovjet tiszthelyettest. Nagyanyámék házának falán, rengetek golyónyom  jelezte, hogy itt súlyos harcok dúltak. Szerencsére ők rokonokhoz, Ászárra menekültek. Az említett harckocsikon kívül még egy-egy kiéget királytigris maradt a tatabányai és székesfehérvári közutakat keresztező vasúti átjárókban és nyolc „Panther” típusú harckocsi a korábban említett mélyúton, amelyből 6 db találatot kapott. 2 db-ot pedig üzemanyag hiány miatt hagytak hátra a németek.

Másnap újra kivezényeltek bennünket lövészárkot és tankcsapdát  ásni most már a település Ászár felőli oldalán.  Munkába menet és később tapasztaltuk csak igazán, hogy a harcok milyen pusztítást végeztek. A Deák Ferenc és a Petőfi Sándor utca szinte teljesen leégett. Ugyanerre a sorsra jutott az ipartestület székháza, a hengermalom, a Széchenyi utca végén levő vasüzlet., a Dukaiék háza. És még sok-sok épület. Sok ház romokban hevert, többnek a tetejét teljesen lesöpörte a robbanás, még többnek csak a gerendázata meredt az ég felé. Egy összesített jelentés szerint a harcok során teljesen leromboltak 83 házat, megrongálódott 3o6 ház, 187-nek a tetőzete és a falazata, 35-nek a tetőzete, Ezenkívül megsemmisült 138 gazdasági épület. Ennél súlyosabb volt az emberveszteség, ami a családokat érte. Március 16-26 között a harcok során 15 helybeli lakos, 23 magyar, 12 német és 80 szovjet katona vesztette életét. A község területén szétszórtan eltemetett katonák holttesteit a háború után felszedték. A német és magyar katonákat az alsó temetőbe temették el, a szovjet katonáknak a parkban alakítottak ki sírhelyet. Az ismert nevű szovjet katonák külön-külön sírhelyet kaptak, az ismeretleneket pedig az emlékmű alatt, közös sírban temették el.

A szovjet harcoló egységek elvonulása után, helyüket az utánpótlást biztosító tartalék alakulatok foglalták el. Egyúttal elszabadult a pokol, megkezdődött a lakosság kirablása, a nők utáni hajsza. A nők közül akit elkaptak és elvittek „krumpit pucolni”, az sorozatban elkövetett nemi erőszak nélkül nem úszta meg. Aki ellenállt, azt egyszerűen agyonlőtték. Községünkben március 27-én két fiatal lányt lőttek agyon. A férfiak közül ha megpróbált valaki a nők segítségére sietni, akkor az lett az áldozat. Március 31-én és június 25-én két férfi halt meg így. A részeg katonák nem kímélték az idős nőket sem. Erre számtalan példát lehetne felsorolni, de ezek közül csak a legsúlyosabbat említem: november 28-án az Újszőlőben Cs.E.-né 53 éves nagymamát és Judit nevű 3 éves unokáját lőtték agyon. Közben gátlástalanul folyt a szabad rablás. A katonák minden talpalatnyi földet, farakást, szalmakazlat átkutattak és elvittek: ékszert, órát, ruhaneműt, élelmiszert, kerékpárt, mindent, ami csak a kezükbe került.  Édesanyámnak a család ruhatárát egészen a szovjet csapatok visszavonulásáig  sikerült elrejteni és megőrizni.  Május végén hozzánk is beszállásoltak egy szakasznyi katonát és egy főhadnagyot. Szerencsétlenségünkre a katonák azt a szobát foglaltak el, amelyben anyám a ruhákat elrejtette. Az alakulat egy hét beszállásolás után kora hajnalban indult tovább. A főhadnagy még javában aludt, amikor a legénység eltávozott. Távozásuk után anyám első dolga volt megnézni, a holmik meg vannak –e. Megdöbbenéssel tapasztalta, hogy az összes ruhánkat elvitték és kétségbeesésében sírni kezdett. Zokogására a főhadnagy felébredt s próbálta megérdeklődni, mi történt. Mivel mi egy szót sem értettünk oroszul, nagyanyám a szomszéd bácsit hívta segítségül. Ő magyarázta el mi is történt. Megnyugtatásul a főhadnagy közölte, mindaddig nem fogja házunkat elhagyni, amíg a holmikat mind egy szálig vissza nem hozzák. Ezután több küldöncöt is küldtek a főhadnagyért, de a ruhákat nem hozták vissza. Végül a parancsnok elvesztette a türelmét, és anyámat karonfogva elvezette a felsorakozott alakulathoz és fegyverrel kényszerítette beosztottjait az eltulajdonított holmik visszaadására. Végül távozáskor diszkréten 1ooo pengőt csúsztatott öcsém zsebébe. Ebből a pénzből éltünk több hónapon keresztül. A szovjet katonák zabolátlan garázdálkodása a megszállt területeken általános volt. Erről maga Rákosi Mátyás, a kommunista párt főtitkára írja: „…a nők tömeges megerőszakolásának esetei, fosztogatások stb. minden terület felszabadításakor megismétlődnek…”

Ahogy a front továbbvonult, községünkben katonai közigazgatást vezettek be. A városparancsnoksághoz, amely a ménesparancsnoki lakásban működött, Kisbéren kívül még 16 község tartozott. A városparancsnok egy kozák tiszt, Ivan Oliferov kapitány volt. Helyettesei: Nyikolaj Labacsov törzsőrmester, Nyikolaj Fatyianov és Mihael Dobrolotov  őrmesterek. A kapitány a körzeti orvosi lakásban lakott, míg helyettesei a ménes kertészlakását foglalták el. A városparancsnok szorgalmazására hamarosan Kiss István parancsnok vezetésével 12 fős polgári őrség alakult, amelynek feladata a közrend helyreállítása és védelme volt. A városparancsnok elsőrendű feladatát a hadsereg élelmezésének biztosítása, a mezőgazdasági termelés beindítása és a magyar katonai alakulatok gyűjtőtáborokba irányítása képezte. Kisbéren begyűjtő állomást hoztak létre, amelyhez 16 község tartozott. A gyűjtőállomásra a Vörös Hadsereg élelmezésére 1945. IV. negyedévben beszolgáltattak: 35o t. burgonyát, 163 t. zöldséget, 346 t. szénát, 126 t. kukoricát, 161 t. zabot, 16 t. kenyérgabonát, 7o t. árpát, 1o t. babot, 2 t. kölest. Ezeken kívül hús- és tejtermékeket , amelyekről nincs konkrét adatunk. Ha a gyűjtőállomás a kiszabott mennyiséget nem tudta tejesíteni, akkor köteles volt a hiányt pénzért a korábban felszabadított területekről beszerezni.  Egy ilyen esetnek magam is szemtanúja voltam. A fent említett negyedévben  a kisbéri gyűjtőállomás, az állatállomány hiánya miatt vajbegyűjtési kötelezettségét nem tudta teljesíteni, ezért Budapesten a nagyvásár-telepen kellett azt beszerezni, majd a székesfehérvári szovjet parancsnokságra beszolgáltatni. A parancsnokságon az átvevő tiszt a beszerzett vajmennyiségből megbontott egy csomagot, beleszúrta a bicskáját, s mivel a szúrás helyén néhány vízcseppet észlelt, a szállítmányt csak hosszas vita és kellő „ajándék” kifizetése után volt hajlandó átvenni.

A község útelágazásainál mindenütt szovjet fegyvere őrök vigyáztak, mindenkit igazoltattak, és csak azokat engedték tovább, akiknek a szovjet hatóságoktól megfelelő igazolásuk volt. A férfiak közül akik nem tudták magukat igazolni, azokat gyűjtőtáborokba vitték. Székesfehérváron volt az egyik legnagyobb hadifogoly-tábor.  A nyugati határról Győrön-Kisbéren keresztül több konvojban sok ezer hadifoglyot kísértek a székesfehérvári hadifogoly-táborba. A hosszú gyaloglástól meggyötört embereket állandó lövöldözés mellett kísérték, senkit nem engedtek sem élelemmel, sem vízzel a foglyok közelébe. A foglyok közül nagyon sokan, ahogyan éppen fogságba estek, egy szál alsóruhában voltak, sokuknak a lábáról lehúzták a csizmát, bakancsot, s mezítláb vagy rongyokba csavart lábbal meneteltek. Aki szökni próbált agyonlőtték. S ha valakinek mégis sikerült megszökni, akkor a polgári lakosságból pótolták a hiányt. Így „masíroztak” a volt kisbéri ménes Szentgothárdnál fogságba eset katonái is a községen keresztül.  Fogságba esésükkor Molnár tiszthelyettest, mert nem tudta kellő gyorsan lehúzni és átadni a csizmáját, egy szovjet katona agyonlőtte. Édesapám több társával október végén gyalog jött haza Németországból. A szovjet fogolytáborba hurcolástól egy szerencsés véletlen mentette meg. Amikor ugyanis a szovjet zónába értek, egyik munkatársa féltve őrzött tangóharmonikáját fölfedezte az igazoltatást végző tiszthelyettes, s a zsákmánynak annyira megörült, hogy az egész csoport részére szabad utat biztosító igazolást állított ki. Az év közepén Ausztriából is megindultak a magyar katonákat szovjet hadifogoly táborokba szállító vonatszerelvények, amelyeknek  jelentős része községünkön haladt keresztül. A foglyok közül aki csak tehette, igyekezett rövid pár sorban a hozzátartozóit értesíteni. Egy-egy hadifogoly vonat után a sínek között számtalan apró cédulát lehetett találni, amit a foglyok a vagonablak rácsán dobtak ki.  Ezeket a jólelkű emberek összeszedték, és továbbították a címzetteknek.

Alighogy befejeződtek a harci események, szinte azonnal megindult a háborús károk helyreállítása, a leégett rommálőtt épületek felépítése. Építőanyag-hiány miatt a lakosság az éjszaka leple alatt megkezdte az őrizetlenül maradt ménes istállóinak lebontását. Később a bontásokat hivatalosan is engedélyezték azok számára, akiknek a háza súlyos károkat szenvedett. Lebontásra került 9 db nagy istálló, 4 db kis istálló, 1 db magánistálló, a majorban lévő kis kastély és laktanya, valamint a tiszthelyettesi lakások. Mire a ménes hazatelepítése Németországból 1947-ben megindult, már csak a központi épület-együttes maradt épségben. Ezt is csak az mentette meg a pusztulástól, hogy a kastély épületében az új magyar demokratikus hadsereg 11/1 sz. honvéd könnyű tüzérezrede költözött.

A háború még sokáig szedte áldozatait. A fel nem robbant lőszerek a lakosság számára állandó veszélyt jelentettek. 1945. március 29-én, 1946. augusztus 19-én is haltak meg emberek aknátlanítás közben. Ezek a lőszerek a játszadozó gyermekek számára különös veszélyt jelentettek. Sokuknak a keze, lába vagy éppen a szeme esett áldozatul a veszélyes játéknak.

Különösen megrázó volt, amikor a front után anyák keresték elveszett gyermeküket, feleségek férjüket, gyermekek édesapjukat. Kétségbe esetten kutattak a sírok között, vagy érdeklődtek az elöljáróságokon.

Milyen állapotban volt a gazdaság? Az ostrom alatt a német és a szovjet alakultok a lakosság minden élelmiszer-tartalékát felélték, az állatállomány nagy

része megsemmisült, a vetések a harci események miatt sorra elmaradtak. A nemzetközi hírű állami ménesbirtok gazdasága szinte teljesen megsemmisült. Mint a jószágigazgatóság beszámolójában olvasható.

„…A háborús események következtében, már 1944 év végén, különösen pedig 1945 év elején felbecsülhetetlen nagy károk érték az állami birtokot, mely károk közvetve az egész ország termelésére, gazdaságára kihatnak…A károsodás mérvére jellemző, hogy a sertés, juh és igás ökör állomány teljesen elveszett, csikót mintegy 5o-et,  tehénből csak 8-at, tenyészbikából csak 2-öt  és néhány sánta lovat sikerült küzdések árán megmenteni…”

Röviden összegezve az eddig leírtakat:

Így vállt a magyar hadseregből, egy vesztes háború áldozataiból „utolsó csatlós” és ilyen körülmények között ért bennünket a „felszabadulás”.