Gyermekkorom kisbére

Az emberi lelket kutató tudósok egybehangzóan állítják, hogy a gyermekkori élmények döntően meghatározzák későbbi életünket,talán éppen ezért annyira fontos számomra Kisbér.

Szeretem ezt a várost, szülőföldemet, Kisbért, amely ma is gyermekkorom hangulatát árasztja. Szülőföldemről gyakran hallok lekicsinylő véleményeket,  nekem azonban mindig a legszebb, legkedvesebb volt, ahová a világ forgatagából jólesett hazatérni. Ma is elérzékenyülök, ha hosszabb távollét után a távolból meglátom jól ismert házait, templomunk különleges égbenyúló tornyait, meghallom harangjainak zúgását. Itt születtem, itt kezdett az értelmem nyíladozni, s remélem, itt fogok örök nyugovóra térni.

Édesapám, Kisbéren elismert, megbecsült díszmű lakatosmester volt. Tőle örököltem a vasmunkás szakma szeretetét. Gyermekkoromban gyakran megcsodáltam, Édesapám keze alatt, hogyan formálódik a rideg acél, hogyan lesz belőle az éppen épülő református templom tulipános körablaka. Talán éppen ezért választottam műszaki pályát élethivatásomul.

Drága Édesanyámra hárult a hét tagú család ellátása, ami bizony a háborús körülmények miatt igen nehéz feladat volt.

Gyermekkoromból élénken emlékszem óvodába menet, hányszor megcsodáltam a ménes, szépen gondozott, virágokkal díszített kastély udvarát, a lobogó sörényű paripákat, a piros sapkás, zsinóros zubbonyú kishuszárokat. Jól emlékszem a régi óvodára, boltíves kapujára, apró bútoraira és a jóságos Mariska nénire, Balogh Béláné  óvónőre.

Hálával gondolok régi iskolámra, a katolikus elemi iskolára, kedves tanítóimra Pilbauer Lászlóra és Kárpátiné Bíró Margitra.

A háborús évek elején kezdtem járni öcsémmel együtt a kisbéri polgári iskolába. Házunk az  Újtelepen a Rákóczi utcában állt, iskolánk pedig messze, a város szélén, a hengermalom mellet lévő  emeletes épületben működött. Iskolánkban kiváló tanárok tanítottak: Schmidt Eleonóra matematika tanár, osztályfőnök; Kerecsényi Erzsébet magyar tanár (tőle kaptam biztatást a helytörténeti emlékek gyűjtésére); Kaucsár Ágnes történelem tanár; Cserháti László földrajz-rajz szakos tanár; Pusztaszeri László sport tanár; és Kiss Péterné német szakos tanárnő.

Elemi iskolánk közelében, a szépen gondozott angolkertben voltak a Kisbéri Magyar Királyi  Állami Ménesbirtok joszágfelügyelőségének irodái. Itt intézték a Kisbér környékére kiterjedő hatalmas gazdaság ügyeit. A ménesbirtok szarvasmarha, juh, sertés törzsállat tenyésztése révén jelentős szerepet töltött be az ország állat állományának feljavításában. Másrészt az ország kisbirtokosai részére termelt minőségi vetőmagvakat, ezáltal biztosítva a bő terméshozamokat. A birtok,  négy  gazdasági kerületre ( Tarcs, Vasdinnye, Battyán, Nádasd) egy  erdészeti intézőségre ( Nagybér) és négy melléküzemre ( tejüzem,  hengermalom, gépműhely, építésvezetőség) oszlott.  A gazdaságot egyik osztálytársam édesapja, Hill Béla jószágigazgató irányította. Az intézményben 16 tisztviselő, 55 iparos, 414 gazdasági cseléd és 55o idénymunkás dolgozott. A kisbéri ménesbirtok az ország egyik legnagyobb és legeredményesebb állami gazdaságának számított.

A ménesbirtok központjával szemben,  a mai Kiskastélyban, Párvy Adolf Iván ménesparancsnok lakott, Ő irányította a Magyar Királyi  Állami Ménesintézetet, amelynek központi irodai a Kastély épületében voltak. A világhírű ménes meghatározó szerepet töltött be az ország lótenyésztésében, s angol telivér és félvér tenyészete révén, jelentős volt az idegenforgalma is.

 A kastélytól keletre négy nagy istállóban az angol telivér kancákat tartották A kancáknak  a parkon kívül, a község két új telepe között, külön legelőjük volt (rejcsur).

A törzsmén istálló parancsnokának fia osztálytársam és testi-lelki jó barátom lévén megismertem a ménes minden zegét-zugát. A kastélyt övező angolparkban, árnyékos fák közt laktak. Itt legelésztek békésen, hófehérre meszelt kerítésű karámokban a legértékesebb tenyészlovak és lakásuktól egyenes út vezetett a Ritter-falu négy Kis-istállója előtt a Pokol vadregényes romjaihoz és a szépen gondozott zöldellő teniszpályához. A parkot gereblyézett, kavicsozott, kanyargós sétányok hálózták be. Emlékszem Porkoláb Károly tiszthelyettes dörgő figyelmeztetésére, ha véletlenül ráléptünk a sétány frissen gereblyézett sávjára: „Gyerek ne lépj a gereblyézésre!”

A park évszázados fái alatt szedtem az első ibolya csokrot, iskolatársnőmnek. Utunk a kastélytól hazafelé Erzsébet királyné emlékműve előtt vezetett. A szobor előtti szökőkút vizét tavirózsákkal borított kis medence fogta fel. A medence szélére a ménes ügyes kertésze, faágakból zöldellő mohából őzikét varázsolt. A szobor környékét hatalmas pálmafák díszítették. Útközben gyakran megálltunk a patakot átívelő hídon, és gyönyörködtünk a vízesés látványában, ahogy a néma csendet csak a zúgó vizének csobogása törte meg.

Emlékszem Kisbér rózsákkal borított Hősök terére, fő utcájára, a tópart szépen gondozott sétányára, a Strandfürdő fehér nyírfából készült díszkerítésére és szabadtéri játékaira.

 A Krúdy regénybe illő kisvárost csak néha-néha hozta lázba egy-egy jelentősebb rendezvény, vagy magas rangú vendég látogatása (Horthy Miklós kormányzó, a német Mackensen tábornok, az olasz földművelésügyi miniszter, Gőring marsall stb.)

 Jelentős eseménynek számítottak az évente megrendezésre kerülő lóversenyek, távlovaglások, agárversenyek.

 A tiszti kaszinó évadnyitó bálját, amelyben a környékbeli földbirtokosok, méneskari tisztek, a ménesbirtok tisztviselői vettek részt, a fogatok látványos felvonulása előzte meg. Jelentős eseménynek számított az iparosok  bálja is.

 Az aratás befejezése után, a Felvidékről érkezett aratómunkások színpompás menetben vonultak a ménesbirtok jószágigazgatójának lakása elé,ahol illedelmesen köszöntötték őt, majd a köszöntő elhangzása után kezdődött el az arató mulatság.

 A szüreti munkák befejezésével felvonulással egybekötött mulatságot rendeztek. Erre a napra a legcsinosabb legényt bírónak, a legszebb lányt bírónénak választották meg. A mulatság színhelyéről indult a felvonulók menete, aminek élén,  magyarruhás lovasok haladtak, az utánuk következő díszes hintón pedig a megválasztott bíró és bíróné ült, ezt a hintót feldíszített kocsikaraván követte, mulatozó lányokkal, legényekkel. A menet végigvonult a városon, majd a Nagyvendéglő lampionokkal, virágfüzérekkel feldíszített, kocsiszínéhez érkezett vissza. A felvonulás után pedig megkezdődött a hajnalig tartó mulatozás. Egy-egy rendezvény megkezdése előtt a tűzoltók mozsárágyúlövéssel jelezték az esemény kezdetét. Városunkban minden rendű és rangú réteg megtalálta a maga szórakozását.

Kisbér társadalmának jelentős részét a kisiparosok alkották, akik nemcsak a helyi lakosságot látták el, hanem a vonzáskörzethez tartozó falvakat is. A 4o4 tagot számláló Kisbér és Vidéke Ipartestületnek több mint felét a kisbéri kisiparosok alkották. Szakma szerint: 32 csizmadia. 31 cipész, 28 szabó, 42 kőműves, 28 ács, 12 lakatos, 6 kovács, 3 bádogos, 12 asztalos, 5 bognár, 3 szíjgyártó, 3 molnár, és 2o különféle iparághoz tartozó. A csizmadiák és a cipészek külön utcában laktak, amit Suszter utcának hívtak ( ma Petőfi utca) .  Az  iparosok zöme azonban a gyáripari konkurencia miatt egyre nagyobb gondokkal küszködött, s csak úgy tudta családját eltartani, hogy 1-2 hold földön gazdálkodott is.

Kisbér mezővárosi jellegét erősítették a kereskedők. Többségük a monarchia időszakában telepedett meg itt és zsidó származású volt(4 nagykereskedő, 27 kiskereskedő).  A lakosság nem volt antiszemita, szívesen vásárolt a zsidó boltosoknál, befogadta őket. A csizmadia, cipész, szabó iparosok viszont nem örvendtek a kereskedőknek, mivel olcsóbb, gyári tömegáruikkal veszélyeztették az ő megélhetőségüket, tönkre tették a helyi kisipart.

Gyermekkoromban ünnepnapnak számítottak a messze földön híres kisbéri vásárnapok. Évente négy vásárt tartottak, amikor is a vásártér már kora reggel zsúfolásig megtelt vásárosokkal, sőt gyakran még a környező utcák is tele voltak.

Hosszú drótkötéllel választották el a marha-vásárteret a ló-vásártértől. Az eladásra szánt marhákat faoszlopokhoz rögzített hosszú vascsőkorlátokhoz kötötték.

A lóvásártér elején ütötték föl sátraikat a kocsmárosok és a pecsenyesütők, ínycsiklandó illatokat árasztva. A színes forgatagban mozgóárusok kínálták hangosan nyakba akasztott ládikájuk áruit: cipőkötőt, pántlikát, cigarettát, csodagyógyszereket.

A templom előtti téren gabonával, tűzifával megrakott szekérsorok vártak vevőre. A templom mellett a cipészek, csizmadiák árulták hosszú póznára akasztott termékeiket.

A Kossuth Lajos utca mindkét oldalán majdnem az utca végéig értek a konfekció- és a szövetárusok sátrai. A „Hangya” szövetkezet boltja előtt mézeskalácsot, törökmézet és cukorkákat árultak. A szíjgyártók, kötélgyártók, lakatosok a Széchenyi utcában zárták az árusok sorát.

Mindezek mára csak a régmúlt emlékei maradtak. Előbb a világháború pusztításai ejtettek jóvátehetetlen sebeket a városon, később a nemtörődömség és a felelőtlenség. Hosszan lehetne sorolni azokat az intézkedéseket, amelyek a város fejlődését hátrányosan befolyásolták.

Van azonban ennek a városnak valami megfoghatatlan csodálatos varázsa,  ami miatt annyi megpróbáltatás és újrakezdés után is képes újra meg újra megújulni.